és még mindig színház
Valamiért, naívan, azt képzeltem, hogy amikor egy amúgy nem túl vilurens társulatba valamiért odamegy egy elismert, rangos és mellesleg kurva jó rendező, aki egy produkcióval kihozza belőlük a legjobbat, elismerést szerez nekik és olyanokat tanít, amiket nem tanultak, akkor az azért odahat a társulatra, ha nem is úgy, mint az amerikai filmekben a jó tanár a hülye osztályra, de belül, lassan, elindul pár felismerés, megkezdődik egy odaállás valami mellé. Ráismerés.
Nem így van, tegnap ez volt a benyomásom, amikor a fehérvári társulat “problémáit” hallgattam. Inkább irigykedés, féltékenység a pesti színészekre, akik játszanak a produkcióban, státuszbeli problémáik és nyafogások tűntek fel, persze kívülállóként lehet, hogy én mértem fel az egészet rosszul. De hogy egy ilyen Mohácsi-féle iránymutatás után/ellenére egy olyan jelölt mellé állnak oda szavazatukkal, mint a tegnapi ex-madáchos nő, aki hatalmas svunggal vázolt fel egy teljesen középszerű olcsóságot (nem anyagi értelemben használom a szót), csak mert az nekik többet ígér - kiábrándító. A középszer, a semmi simán trónon van, és ez csak egy vidéki színház a sok közül.
(Zárójel: nyilván más a színész és más a néző szempontja. Amikor egy másik pályázó sorolni kezdte, milyen nevek jönnének Fehérvárra velük, én csettintettem, ők meg fagyott arccal, gondolom, saját helyüket féltették. És ezt TELJESEN megértem. Nem elegáns és nem korrekt azzal kezdeni valahol egy programot, hogy másokat fényezünk az ottaniak helyett. De itt nem is erről volt szó, senki se mondta, hogy ki lesznek rúgva színészek. A színházi MINŐSÉG viszont kurvára nem érdekelte városom színészeit, ezt láttam rajtuk. Mondom, lehet, hogy igazságtalan vagyok.)
Ja, felesleges volt reménykedni A csárdáskirálynő után. És hát nyilván a város szakmai döntése is pont olyan lesz, amilyent a színház akar.
